Gyönyörkörök

 Réges-régen, kábé pár évvel ezelőtt, tök ugyanebben a galaxisban... volt egy Helyzet.  Életem egyik legnehezebb időszaka az Édesanyám betegsége és halála volt, a dupla gyász. Mégsem az volt a nagybetűs Helyzet, nem ez kövült lájflong traumává, mert abban a helyzetben támogattak és szerettek minket elegen ahhoz, hogy én is egészséges lélekkel túléljem. Ezért pedig ezúton is mindenkinek hálás vagyok. A Helyzet az... volt, amikor egy másik szörnyű egészségügyi kísérésben az alapszintű empátiát megtagadta tőlem két nő. A beteg szerelmem családjában kulcsszerepet betöltő két nő. Az egyik súlyosan sötét - abba a bizonyos szekrénybe való -, a másik csak amolyan kis buddha, akit mintha nem érintene meg a helyzetek érzelmi súlya. Nyilván a sötét befolyásolja mindig a másikat, de ez többé nem az én dolgom. Hatalmi eszköz ebben a körben az ún. "nempátia". Természetesen a szülőknek jár a performatív empátia, mert ők az elsődleges tekintélyszemélyek. A hatalmi nempátia további eszköze a...

 Gyönyörű, mézszín fények a hegyen, igazi szüreti fények. (Mondjuk a szüretet én annyira nem szeretem, hisz még álmomban is egy lusta disznó vagyok, sose szerettem szüretelni.) Van egy olyan vicces emlék, amiben szerepel a mi családi Trabantunk, és a szőlőhegyi öt barát, akik közül négyen gyorsan Trabiba vágták magukat egy túlságosan bizalmaskodó szomszéd nő elől. Szegény Feri meg ott maradt, neki nem jutott hely a Trabiban. Meg persze az ő pincéjénél történt az egész. A nőci így Ferit kergette a pince körül a vágyaival. (Azóta megtanultam empatizálni ezzel a nővel, de ez most lényegtelen.) Álmomban az a Trabi csak áll, a Feri pincéjénél. Nyugodtan vár. Még orromban van az a jellegzetes napszítta trabant-szag is, gyerekkorom jóidők-szaga. Szóval ott áll a Trabi, az első ülésén ül az apám. Én a hátsó ülésen vagyok, nézegetek, élvezem a mézszín délutánt. És a másik oldalon egyszer csak beül mellém a Feri. Nagyon-nagyon szerettük a Ferit, igazi angyal volt. Tizenhárom éve temettük, eg...