A Trabi

 Gyönyörű, mézszín fények a hegyen, igazi szüreti fények.

(Mondjuk a szüretet én annyira nem szeretem, hisz még álmomban is egy lusta disznó vagyok, sose szerettem szüretelni.)

Van egy olyan vicces emlék, amiben szerepel a mi családi Trabantunk, és a szőlőhegyi öt barát, akik közül négyen gyorsan Trabiba vágták magukat egy túlságosan bizalmaskodó szomszéd nő elől. Szegény Feri meg ott maradt, neki nem jutott hely a Trabiban. Meg persze az ő pincéjénél történt az egész. A nőci így Ferit kergette a pince körül a vágyaival. (Azóta megtanultam empatizálni ezzel a nővel, de ez most lényegtelen.)

Álmomban az a Trabi csak áll, a Feri pincéjénél. Nyugodtan vár. Még orromban van az a jellegzetes napszítta trabant-szag is, gyerekkorom jóidők-szaga. Szóval ott áll a Trabi, az első ülésén ül az apám. Én a hátsó ülésen vagyok, nézegetek, élvezem a mézszín délutánt. És a másik oldalon egyszer csak beül mellém a Feri.

Nagyon-nagyon szerettük a Ferit, igazi angyal volt. Tizenhárom éve temettük, egy kivételesen szép, nyárutói napon, az apró kápolnánál a faluban. Épp mielőtt Barcelonába utaztam volna tanulni.

Szóval, beül mellém a Feri. És nem én döbbenek le, hanem az apám. Jaj, Istenem, Zsófikám, te is látod, amit én? Ez tényleg a Feri?

Vállat vonok, hisz én vagyok ennek az álomnak a kamerája, és nekem kifejezetten jól illik a képbe ez a nagyon-nagyon kedves, rég elhalt szőlőhegyi barát. Annyira jót beszélgetnék vele. 

- Mit csinálsz itt, Feri?

- Hát, hiányoztatok. Visszajöttem.

Mellemet szétfeszíti a boldogság, valahogy a fények is mások. Az újgazdag, medencés, jacuzzis idióták helyett, akik megvették a Feri kicsi pincéjét... újra itt van a Feri.

Kilövök az autóból, hogy a Gyuszi pincéjénél is elújságoljam, mi a helyzet. Szüretkor úgyis ide-oda járnak a traktorok és a szüretelők a két pince között.

Nem tudom, apámnak és Ferinek sikerül-e egy jót beszélgetni, erre nem tér ki az álmom.

Mire visszaérek Gyusziéktól, Feri már sehol.