Gyönyörkörök

  A boldogság földjén pihenünk, a párom és én meg a Bogi bigli. A Balaton... Van annak két partja, a déli és az északi. A déli part nagyon biztonságos. Olyan madárfürdő-féle. Sokáig gyalogolhatsz benne, míg a derekadig ér. És van az északi part, gyorsan mélyül, nagyon kell vigyázni. A viharok is hevesebbek.  Mély, rejtett vizek, gyönyörű illatos nádasok, lágy, szőlőtermő dombok, észvesztően buja színek és szagok, büszke vadak. Kinyújtózunk e szelíden vad tájban, az őszben, mely éppen pihenésünk utolsó napjától már a csillagokba van írva.  Olyan ez a táj, mint az a legfinomabb szerelmi kéj. Az a fajta, ami hosszú, lágy trillákban csúcsozik, édes és elhúzódó lecsengéssel. Pontosan ilyen ez a buján kitárulkozó táj. Mint a valódi gyönyör, ez is egyszerre villanyoz fel és nyugtat meg. Az érzékek által finoman szűrt adrenalin isteni nektárja, melyet ember keltette zajok nélkül kortyolhatunk minden este.  Minden alkalommal, sőt létezésünk minden percében, ezé a tájé vagyunk...

 

 Annak ellenére, hogy kifejezetten békés, a fájdalmat nehezen tűrő embernek tartom magam, aktív pain-stimmer vagyok. A párom ugyanannyiszor szól rám emiatt, mint én Édesapámra. A pain-stimming elsőre csak rossz szokásnak tűnik, valójában tudattalan kedélykontroll mechanizmus. Bőrdarabkák levakarása, a jó öreg sebvar-piszkálás, de lehet akár szemöldök- vagy hajtépés is. Mi megmaradunk az elsőnél, szerencsére. Édesanyám anno, vizsgaidőszakban, állítólag teljes szemöldökeit képes volt kitépkedni, szóval volt honnan örököljem a cuccot.  Érdekes módon nekem nem az "apró, kontrollált fájdalom" érzése jön be, utálok fájdalmat érezni. Hanem egyszerűen jó mulatság(nak tűnik) az énidegen, elhalt bőrdarabkák lebizgatása. Azt a részt már nem szeretem, mikor fáj. Onnan tudom, hogy közeledik számomra a teljes szabadság, hogy szelíden hátradőlve tudok rátekinteni ezekre a dolgaimra. És a megoldás, az enyhülés része ez a kis tüskés kütyü, az Ouchie Mini.