Szeptemberi szóló szőlő

 

A boldogság földjén pihenünk, a párom és én meg a Bogi bigli.

A Balaton... Van annak két partja, a déli és az északi. A déli part nagyon biztonságos. Olyan madárfürdő-féle. Sokáig gyalogolhatsz benne, míg a derekadig ér.

És van az északi part, gyorsan mélyül, nagyon kell vigyázni. A viharok is hevesebbek. Mély, rejtett vizek, gyönyörű illatos nádasok, lágy, szőlőtermő dombok, észvesztően buja színek és szagok, büszke vadak.

Kinyújtózunk e szelíden vad tájban, az őszben, mely éppen pihenésünk utolsó napjától már a csillagokba van írva. 

Olyan ez a táj, mint az a legfinomabb szerelmi kéj. Az a fajta, ami hosszú, lágy trillákban csúcsozik, édes és elhúzódó lecsengéssel. Pontosan ilyen ez a buján kitárulkozó táj. Mint a valódi gyönyör, ez is egyszerre villanyoz fel és nyugtat meg. Az érzékek által finoman szűrt adrenalin isteni nektárja, melyet ember keltette zajok nélkül kortyolhatunk minden este. 

Minden alkalommal, sőt létezésünk minden percében, ezé a tájé vagyunk mindketten. Szelíd, halk, szinte meglepett odaadással olvadunk bele a rezdüléseibe, az év bármelyik szakában ugyan, de ősszel és télen a legszerelmesebben. Külön csoda, apróság, de csodálatos, amikor a párom rémes macskakaparásával "felcímkézi" a manduláit gyűjtés helye szerint, és észreveszem, hogy ott van közte a "SAJÁT" is. Nem úgy, hogy Zsófiéké, hanem hogy saját. Ezért külön beleszerettem még egyszer.

Együtt lélegzünk a bőgő szarvasokkal, gyönyörű hangjukban visszhangzik a szerelmünk. Együtt még az évről évre dívásabb frontokkal is, pedig olykor nem könnyű. És együtt a lecsípett szőlőfürtökkel. Olyannyira, hogy a párom felhozta a parti kisházban felejtett lampionsort, és az minden további nélkül szőlőfürt formában bújt elő a táskából.  Makacsul összetekeredett és narancsszín elszánással pislákolt ránk. Fogadjatok el így! üzente. És így is lett. Alig hittem a szememnek, annyira gyönyörű! 

És persze, a pavilon. A csodálatos pavilon. A szegény diófa - mely látta a nővéremet, engem és az unokaöcséimet felnőni - már nem bírja, lassan elhal. Egyre nehezebb volt árnyat találni a késő nyári forró délutánok elől. Én ezt a du. 4-7 időszakot egyébként is elneveztem halálidőnek. 

Nos, erre találtam meg, már felnőtt ügyességgel, a szépséges, nap- és esőálló pavilont. Amazonon még olcsóbb is volt, mint itthoni árakon bárhol. Még a szar forinttal számolva is. És a csodás földes színei, olyan szinten illeszkednek a házhoz és a tájhoz, amit csak csodálva nézünk a mai napig.

A nyári kánikula persze kikerülhetetlen, ám a pince finom hűvöse ölel minket a legrosszabb hőségben is. 

Bizonyos színek és évszakok különösen boldoggá tesznek bennünket itt, az ősz és a tél szerelmesei vagyunk. Mindkettő velőtrázóan csodálatos ebben a tájban. 

A napszakokat viszont igazságosan felosztjuk magunk közt, édes párom a kora reggeleket kedveli, én meg késő éjszakáig szeretek viribelni. Bogica meg egész nap boldogan szemezget a kertben, mert valahogy mindig pottyan néki falatka.

Szóló kreatív időzónám tehát a késő este. Elandalodva gondolok a  szeretteimre, akik a fenti térben alszanak békésen. (Bogi mondjuk rettenetesen horkol, de elnézzük neki. És verseng a párom kegyeiért, szinte szerelmesek egymásba, de próbálok nem nagyon féltékenykedni.)

Csend van, az éj lágy sötétsége ringat, elcsitulnak még a pesky pollenek is. Írok, olyan természetes érzéki lendülettel, amit utoljára csak gyerek- és kiskamasz éveimben éreztem. Minden pillanat olyan ajándék, melyet bármennyi alkalommal felbonthatok, és csak nehezen szakít el tőle a lassan érkező álmosság.

Most így búcsúztam a szépséges pihenésünk utolsó kerti perceitől, és jövünk vissza, táj!