0.3.5.: ...or can you

 "Ki nem küzdött futó borzongással, titkos és szívszorongató félénkséggel, ha első ízben vagy hosszú elszokás után kellett velencei gondolába szállnia? Ez a különös alkalmatosság - ahogy balladás időkből teljesen változatlanul átszármazott, oly sajátságos feketén, aminő különben minden dolgok közt egyedül a koporsó - hangtalan, bűnös kalandokra emlékeztet csobogó éji vizeken, még inkább magát a halált juttatja eszedbe, a ravatalt, a komor gyászmenetet, a végső, hallgatag elvonulást. És föltűnt-e már valakinek, hogy az ilyen csónak padkáján, azon a fekete, koporsófényű karosszéken, tompa fekete vánkosán a világ legpuhább, legbujább, legernyedtebb ülése esik? Aschenbach akkor eszmélt erre, amikor ledőlt a gondolás lába elé, szemközt poggyászával, amely szépen összerakva hevert a sajka orrán."

Aschenbach mégis úgy érezte, nagyszerű dolgok felé tart. Bármily fejlett korú vagy elemző értelmű volt az ilyesmihez, hitt az isteni gondviselésben. Hogy minden sötéthez szükségszerűen fény is társul, mert egyik a másik nélkül még fizikai síkon sem létezhet. Türelmes szemmel nézte hát a vízi város iszamós árnyait, értő orral szívta be az enyészet mindig csak tudatküszöböt nyaldosó aromáját. Ez a város megcsócsál és kiköp. Vagy elenged épségben. Olasz rulett.

"Újságot vett fel az asztalról, egy bőrszékbe telepedett, és elnézte a társaságot, melyet inkább kedvére valónak talált, mint első ittléte alkalmával.

A tágas horizonton belül, mely elébe tárult, sok minden megfért türelmesen egymás mellett. Halkan, fojtottan keveredtek a világnyelvek beszédhangjai. ... A szláv elem uralkodónak látszott. Közvetlen szomszédságában lengyel szó járta.

... Három fiatal lány, úgy tizenöt-tizenhét év között, és egy hosszú hajú, talán tizennégy éves fiú. Ámulattal vette észre Aschenbach, hogy a fiú tökéletes szépség. Arca sápadt volt és finoman zárkózott, mézszín haj csigázta körül, s az egyenes orral; a kecses szájjal, a kifejezés szende, isteni komolyságával a legnemesebb korszak görög szobraira emlékeztetett, és rajta a forma legtisztább tökélye egyesült oly páratlanul egyéni bájjal, hogy a szemlélődő úgy vélte, sem a természetben, sem a képzőművészetben nem akadt ennyire sikerült valamire. ... Lágyság és gyöngédség uralkodott láthatólag ennek egész lényén. Világért nem nyúltak volna ollóval szép hajához; mint A tövishúzó fiú szobrán, úgy göndörödött homlokán, fülei táján s még lejjebb a nyakán. ... Félprofilban ült a szemlélő felé. Lakkcipős lábait egymásra téve, fél könyökét a fonott szék karjára támasztva, arcát ökölbe zárt kezére hajtva, valami hanyagul illedelmes tartásban, ... Beteges volt talán? Mert arca elefántcsontfehéren ütött el a környező fürtök mély aranyától."

Hát itt volt. A választóvonal fény és árny, igazság és hamisság, gyengéd megértés és kegyetlen elutasítás között. Aschenbach valósággal úgy érezte, mintha isteni fény tökéletes szivárvánnyá bomlását látná a fiúban. Angyal szállt közénk, futott át a fején.

"...a szép fiú haladt el előtte bal felől a homokon. Mezítláb volt, hogy kedvére gázolhasson, karcsú lába térdig fedetlen; lassan járt, de oly könnyedén és büszkén, mint aki a cipő nélküli járást egészen megszokta, és a szemközti bódék irányába nézett. De alighogy meglátta az orosz famíliát, mely oly meghitt egyetértésben tanyázott, dühös megvetés viharzott végig az arcán. Homloka elborult, szája megrándult, az ajaktól kezdve egyik oldalon elkeseredett rángás tépte föl arcát, és szemöldökét oly erősen összeráncolta, hogy nyomása alatt szinte besüppedtek a szemei, és sötéten hirdették alóla a gyűlölséget. A földre nézett, majd még egyszer fenyegetően vissza, aztán hevesen eltaszító, irtózó vállmozdulattal hátat fordított az ellenségnek."

Ó, ismerem az érzést, fiacskám. Jobban, mint szeretném! Tehát mégsem görög isten vagy, még csak keresztény angyal sem. Ugyanolyan ember vagy, mint mások. De gyönyörű, gyönyörű példány. Aschenbach szíve tiszta szomorúsággal belesajdult a tudatba. Mohón sóvárogta az élményt.

Később, "Mikor ... a liftbe szállt, gyereksereg, szintén a reggelitől jövet, lépett utána a lengő fülkébe. Tadzio is velük. Aschenbach mellette állott, egész közel, most először oly közel, hogy nem, mint eddig, képszerű távlatból, hanem pontosan, minden apró emberi részletével láthatta és megismerhette. A fiúhoz szólt valaki, s alighogy leírhatatlanul bájos mosollyal válaszolt, már ki is lépett az első emeleten, hátrálva, lesütött szemmel. Aki szép, az szemérmes, gondolta Aschenbach, és nagyon behatóan töprengett rajta: miért? Észrevette azonban, hogy Tadzio fogai nem a legkitűnőbbek: kissé recések és halványak, az egészség zománca nélkül, és sajátságos, merev átlátszóságuk vérszegénységre vall. Nagyon vézna, beteges, gondolta Aschenbach. Aligha fog megöregedni. És nem igyekezett számot adni magának arról az elégtétel- vagy megnyugvásféle érzésről, amely ezt a gondolatát kísérte."

Természetes a késztetés, hogy lehúzzuk azt, akit magunknál kiválóbbnak érzünk. Aschenbach, aki világéletében kényesen ügyelt a disztingvált viselkedésre, vállon veregethette magát. Egészen más, ha valakinek az arcába köpjük kellemetlen észrevételeinket - hadd kínlódjon! - szemben azzal, ha csúnya gondolatainkat elegánsan kifejezzük: saját magunknak. 

S mintha megérezte volna a férfi gondolatait, a fiú visszafordult felé, valami nem is evilági megértéssel nézett vele farkasszemet. Az angyalarcon különös melankólia omlott el. A sápadt gyerekkéz tenyérrel előre felemelkedett. Aschenbach úgy megrökönyödött, hogy nem tudott mozdulni. És a lift ment tovább. Csak később jutott eszébe, hogy a fiú mozdulata olyan volt, mintha üvegfal lenne közöttük. 

Aztán végül az ő saját egészségi állapota miatt jutott arra a döntésre, hogy elutazik. "Csakugyan, azt érezte, hogy ha most elutazik, szégyen és dac tiltja majd, hogy valaha még megláthassa az imádott várost, ahol szervezete kétszer megbicsaklott; és lelki hajlandóságának és testi képességének ezt az összeütközését az öregedő férfi egyszerre oly súlyos jelentőségűnek, a fizikai letörést oly csúfosnak érezte, annyira mindenképpen elhárítandónak, hogy nem értette, mily könnyelmű önmegtagadással szánhatta rá magát komoly ellenállás nélkül, hogy elviselje, hogy beletörődjék."

A sors keze lehetett, mely nagyokat üt néha? Elkeverték a csomagját, mehetett vissza a hoteljába. "Kimerülten a különös délelőtt kavarodásától, kábult fővel egy karosszékbe dőlt le a nyitott ablaknál, miután a szobában szétrakta kézitáskája tartalmát. A tenger halványzöld színt öltött, a levegő ritkábbnak és tisztábbnak látszott, a part a sátrakkal és sajkákkal színesebbnek, bár az égbolt még szürke volt. Aschenbach kezét ölében nyugtatva nézelődött kifelé, elégedett volt; hogy újból itt van, és fejcsóválva bosszankodott ingatagságán, saját vágyainak bizonytalanságán ... Arcvonásai megelevenedtek, szemöldöke fölívelődött, és figyelő, kíváncsi és szellemes mosolyra derült az ajka. Aztán fölszegte a fejét, és elernyedten csüngő két karjának lassan forduló, emelkedő lendületet adott, előrenyújtott tenyérrel, mintegy kitárva, szétterjeszve karjait. Készséges istenhozott, hanyag magához emelés volt ebben a mozdulatban."

Az író magát győzködte, vagy valóban jobb lett a levegő a víz tükre fölött? Nem tévedett. Másnapra beragyogta a várost a hőn várt nyári idő. Nem bánta meg, hogy maradt. "Úgy érezte, mintha elíziumi mezőkre tévedt volna, a föld szélére, hol könnyű mámorban élnek a népek, hol nincs hó, se vihar, s nem zúg soha zápor, csak hűs, enyhítő lehelet kél az óceánon, és boldog semmittevésben múlnak, telnek az órák, nincs harc, nincs verejték, csak a napfényt ünnepli minden."

Teljes boldogsággal, már a kora délelőtti óráktól figyelhette a parton Tadziót, úgy érezve, hogy ez a szabadon áradó idő kellemesen tompítja csodálatának élét. A gyönyörű gyerek csak ritkán pillantott felé, de amikor mégis, minduntalan ugyanaz a töprengő, télibe hajló melankólia árnyékolta be tökéletes arcát. Aschenbach most már érzékennyé vált e röpke pillantásokra. Nem vette rögtön észre, de lassan a kíváncsiság, a megérteni akarás vágya felülkerekedett a magányos gyönyörködés erején. 

"Az írónak áldás a gondolat, ha teljesen érzéssé, az érzés, ha teljesen gondolattá válni képes. Ily lüktető gondolat, ilyen határozott érzés állt szolgálatára akkor a magányos töprengőnek; az, hogy a természet megborzong a gyönyörtől, ha a Szellem térdet hajt a Szépség előtt ... Ki fejti meg a művészlélek rejtélyes ötvözetét? Ki érti igazi tartalmát: ösztöneinek mélyén a fegyelem és zabolátlanság egybeolvadását!"

Rájött, hogy mikor tudatos erőfeszítéssel keresi a kamasz társaságát, testi rosszullét és zaklatottság vesz rajta erőt. "Mert zabolátlanság, ha nem tudjuk akarni a gyógyító kijózanodást." A fejébe tolakodó gondolatot bosszúsan elhessentette volna, de Tadzio ismét téli tekinteteinek egyikével találta meg. A ragyogó, mégis rettenetes pillantás módfelett különös hatást keltett benne. Nem várt és nem akart megvilágosodást okozott, tiszta hátratántorodást. Mint mikor a toporzékoló gyereket jókora taslival illetik.

"Ez Velence volt, a hízelgő és gyanús szépség - ez a város, amely félig mese, félig idegencsapda, amelynek fülledt levegőjében egykor buján burjánzott föl a művészet, s ahol ringató, kéjes álomba zsongító hangok születtek a muzsikusok lelkéből. A kalandozónak úgy tetszett, mintha szeme annak a bujaságnak a forrásából inna, mintha fülét azok a melódiák rajzanák körül; arra is emlékezett, hogy a város beteg, és ezt nyerészkedésből titkolja," jött rá, ismét kellemetlen tisztánlátással, miközben a városban hajkurászta Tadziót. 

Igen, tudta, hogy viselkedésére más szó már nem illik, és hogy könnyen nevetség tárgyává lesz. Micsoda emberszabású molylepke! Miért teszi ezt - elsősorban magával? Hiszen tudván tudta, hogy szenvedélye minden tekintetben rosszallásra tart számot. És legfőképp: szenvedélye tárgya már tudja, mekkora hatalma van fölötte.

"Most már zavart lelke semmi mást nem tudott és nem akart, csak üldözni szüntelen azt, akiért lángolt, róla álmodni, ha távol volt, és a szerelmesek módján puszta árnyképét illetni kedveskedő szavakkal. A magány, az idegenség és a késő, mélységes mámor boldogsága adott neki bátorságot és ösztönzést, hogy a legarcpirítóbb furcsaságoktól se riadjon vissza; előfordult, hogy késő este térvén haza Velencéből, a szálló első emeletén megálljon a szép gyermek szobája előtt, mámorittas homlokát az ajtófélfának támasztotta, és soká nem tudott elválni onnan, kitéve magát annak, hogy rajtakapják ebben a tébolyodott helyzetben."

És egy este nyílt az ajtó. A fiú téli csendben állt, majd kilépett a férfi mellé a folyosóra, tompított fények bronzos félhomályába. Késő volt, biztonságosan késő. Aschenbach lélegzete is elállt. Félt, nehogy elköhögje magát az imádata tárgya előtt.

- Mi a neve? - kérdezte a gyerek halkan.

- Gustav - válaszolta a férfi, ösztönösen csak a keresztnevét adva.

Elborította a fiú osztatlan figyelme. A gyerek kinyújtotta a kezét, Aschenbach reszketve elfogadta a földöntúlian sápadt kezet. Megdöbbent, mennyire pergamenszáraz és hideg az a kéz. Hát ezért nem tud lebarnulni Tadzio. Mintha csak a Hold hideg fényét fogadná be a bőre. A férfi megborzongott. A fiú bontotta a parolát.

- Menjen, menjen innen máshová, Gustav - szólt olyan elképzelhetetlen rideg szomorúsággal, mely elől vastag paplan alá kívánkozott az író. - Maga itt meg fog halni. Érti? Meg akar itt halni?

Aschenbach eltátotta a száját. A gyerek a szépség primátusa után a gyerekkor kegyetlenségével fegyverezte le.

- Nevetségessé teszi magát. 

A férfiban felhorgadt a méreg. Érezte, hogy minden végtagját forróra fűti az indulat. Erős, egészséges érzés volt. A gyerek most úgy tartotta fel a kezét, mint a lift előtt. Aschenbach a bőre hideg márványára tette saját forró tenyerét. Tadzio megint azzal a szörnyű szomorúsággal nézte. Szobrok tudnak ilyen intenzív bánattal a semmibe tekinteni.

És a férfi bontotta az érintés elviselhetetlen, téli hidegét. Szaporán szedte a levegőt, tüdeje mintha félelmet szívott volna be. A gyerek hang nélkül visszament a szobájába.

Aschenbach másnap reggel - ezúttal poggyászára gondosan vigyázva - elutazott a beteg városból. Nem tudom, meddig élt, de épségben kijutott az őrület és a szépség szirénhangon daloló öleléséből. Daidalosz volt, akit a fiatal énje bukása után különös keggyel elengedett a Nap.