Vendégségben

 2016. tavasza. 

Az előszoba és a hangulat is sötét. Elvileg vendégségbe jöttünk, gyakorlatilag pompázatos üvöltésre számíthatunk, hibáink s bűneink pompázatosan részletes felsorolása mellett. Az én és a párom gyomra is görcsben, érzem. 

"Zsófi!" A sápadt kislány hangja emlékeztet, mi a teendőm. A kislányt Emkének neveztem el magamban. Miközben a nettó valóságban pompázatos parancs érkezik a Sötét Primadonnától, hogy vegyük le a cipőnket - mintha ugyan magunktól nem tennénk -, Szofi épp nekikészülődne, hogy valami csattanósat visszaszóljon.

- Édesem, maradj veszteg - kérem.

- De Mami, nem érzed, hogy ezzel is meg akar alázni ez a retkes k...

- Kicsim, hogyne érezném. De ez az ő dolga. Nem kell bevonódnunk.

- De mért nem? Ez egy rohadék!

- Elsősorban azért nem, Szofikám... - nekiállnék magyarázni, de Emke megelőz. Megfogja a kezem, úgy magyarázza:

- Mert ez csak egy emlék.

Szofi dühösen morog; mivel ő hírhedten az itt és mostban él, szép kihívás vele akár az előzmény, akár a következmény fogalmait és hatásait megértetni. Ő akkor lenne boldog, ha pontosan annyi (vagy kicsivel több) fájdalmat adhatna azonnal vissza, mint amennyit kapott. Ez a Nagylány működési módja. És egyem a szívét, teljesen megértem. Ezt hívják úgy, hogy gyakorlati fizika nyers bosszúvágy.

A Kislányom, Molli pedig épp abban van leragadva, hogy a múlton rágódik és a jövőn aggódik. Édes kicsikém, neki jutott a leghálátlanabb szerep! Milyen erősnek kellett lennie, hogy ezt ennyi sok évig elviselje! Az én, vagyis a megfelelően kiterápiázott Gondoskodó Szülő feladata, hogy a három tudati síkot semlegessé hangoljam össze. És persze, hogy rengeteg-rengeteg-rengeteg szeretetet és feltétel nélküli elfogadást adjak.

És közben regisztrálom, hogy Emke keze hideg. Fázik ez a kislány!

És feltekerem magamban a Belső Fényemet. Káprázatos, meleg ragyogása betölti a teret.

Emke keze kissé kevésbé hideg már. 

- Zsófi, örülök, hogy itt vagytok. Asszem még egy kis idő kell, hogy megértsétek. Megnéztek egy filmet a kedvemért?

Miközben beszélgetünk, regisztrálom, hogy a Sötét Primadonna megbízható állandósággal üvölt. Most már a szépen megterített asztal fölött. Emke tovább beszél, halk, kellemes hangocskáján:

- Ne haragudjatok, ezt elfelejtettem mondani. Halálos csend, ez az. Láttátok, de még egyszer nézzétek meg, jó?

Megígérjük. Emke hálásan mosolyog. Kicsit még fürdőzik a Fényben, a feltétel nélküli szeretetben. Molli egy szégyellős puszit is ad neki. Aztán felfüggesztjük az emléket, míg előkeressük a filmet.