Gyönyörkörök

 Emke és Molli bekészül, izgatottan ficánkolva, csivitelve várják az előadást. Szinte összeszorul a szívem az ártatlan kis örömük láttán. Egy röpke pillanatra átsuhan a fejemen az a gondolat is, hogy ők két baba, akiket kedvére mozgathat Longlegs, Cthulhu, a Gonosz maga. Aztán rájövök, hogy ezzel a gondolattal épp az én fejembe igyekszik beférkőzni a Gonosz maga. Feljebb csavarom a Belső Fényemet, és valami szisszenve menekül a fénykörből. Indulhat az előadás! Biccentek Szofinak, aki egy nagy szekrényt varázsol a fénykörbe. A kislányok izgatottan súgnak össze: "Harry Potter!" Magamban fejet hajtok Szofikám zsenije előtt. Ez ugyanis fél perccel ezelőtt jutott eszébe.  - Figyelem, figyelem! Kedves közönségünk, először egy rég látott közönségkedvenc lép a színre! Visszafojtott lélegzettel várunk. A szekrényajtón pedig kilép Piton prof, Longbottom nagyi teljes díszöltözetében. Gurulunk a nevetéstől. - Íme, a Pompázatosan Pöcs Piton Prof! - sercinti ki Szofi, de nem szólok rá, ann...

 Hupp! Vissza az emlékbe, döntök.  - Faszé' kell itt lennem, ha nem nézhetek semmi izgalmasat? - nyit Szofi, még mielőtt bárki más megszólalhatna. Hagyom, hadd puffogja ki magát, ez a természet rendje. Majd később elmagyarázom ennek a durcás, tehetséges kamaszlánynak, hogy miben nélkülözhetetlen itt - is - a jelenléte (a szeretet színes, fényes körében foglaltatás mellett, ami ugyebár minden kamasznak cringe). Válasz híján duzzogni vonul. Molli Emkét hívja, aki bátortalan mosollyal elő is kerül. Most már tudatosan készültem: Belső Fényem maximumra csavarva. Olyan finom, gyengéd a vibrálása, mint a csillagszóróknak a család szemében. - Ugye megint írsz? - kérdezi Emke. Kéz a kézben van Mollival. Ünnepi csillogás a kislányok szemében. Bólintok. - És milyen érzés? Nagyon jó? Molli elszorult szívvel hallja Emke vágyakozó hangszínét. Még nem szól, pedig nagyon szólna. De annyiszor koppintottak a Kislányom kis pisze orrára ebben az életben, hogy megtanult hallgatni. - Molli szeretne...

 Mielőtt visszatérnénk az emlékbe, friss tudásommal elfordítanám a lányaimat, hogy ne lássák a szín nélküli szörnyűséget. Meglepetten látom viszont, hogy Szofi megmakacsolja magát. Az még hagyján, hogy két kézzel bemutat Emke kritikus szülőjének, a vicsorgó bábunak, akit a gyökérellenségnek vél... de úgy érzem, hogy  valóban nem látja, nem érzékeli a bábut mozgató, életkörökön kívül trónoló szörnyeteget. Az igazi Gonoszt, aki ezt a szerencsétlen, ordibáló női figurát oly régóta és oly sikeresen mozgatja. És ekkor rájövök, hogy Szofi is ugyanazt akarja, amit Molli és én. Szinkronba hozni mindent. Úgy beállítani a kaleidoszkópot, hogy az minden fontosat magába foglaljon, érthetően és feldolgozhatóan. Szofi az egyetlen közülünk, aki nem fél a sötétségbe nézni, és nem is fárad bele. Aki sohasem rest mindent a nyers megértésvágya körébe vonni. Szofi a legjobb értelemben vett lelki mindenevőnk, születésétől fogva extrém magas a félelemküszöbe. Szofi valamely formában a legbefogadób...

"A szín élet. Színek nélkül halott lenne a világ. Őseszmék a színek, a kezdettől fogva való színtelen fénynek és ellenpárjának, a színtelen sötétségnek a gyermekei.  Mint láng a fényt, úgy hozza létre a fény a színeket.  A színek a fény gyermekei - a fény pedig a színek anyja. A fény, a világnak ez az ősjelensége a világ szellemét és eleven lelkét nyilatkoztatja ki a színekben." (Johannes Itten)