Kaleidoszkóp, aka újra vendégségben

 Hupp! Vissza az emlékbe, döntök. 

- Faszé' kell itt lennem, ha nem nézhetek semmi izgalmasat? - nyit Szofi, még mielőtt bárki más megszólalhatna. Hagyom, hadd puffogja ki magát, ez a természet rendje. Majd később elmagyarázom ennek a durcás, tehetséges kamaszlánynak, hogy miben nélkülözhetetlen itt - is - a jelenléte (a szeretet színes, fényes körében foglaltatás mellett, ami ugyebár minden kamasznak cringe).

Válasz híján duzzogni vonul. Molli Emkét hívja, aki bátortalan mosollyal elő is kerül. Most már tudatosan készültem: Belső Fényem maximumra csavarva. Olyan finom, gyengéd a vibrálása, mint a csillagszóróknak a család szemében.

- Ugye megint írsz? - kérdezi Emke. Kéz a kézben van Mollival. Ünnepi csillogás a kislányok szemében. Bólintok. - És milyen érzés? Nagyon jó?

Molli elszorult szívvel hallja Emke vágyakozó hangszínét. Még nem szól, pedig nagyon szólna. De annyiszor koppintottak a Kislányom kis pisze orrára ebben az életben, hogy megtanult hallgatni.

- Molli szeretne neked mesélni erről - segítek. Nekem úgyis Szofival van dolgom. Molli izgatottan bele is fog: 

- Képzeld Emke, olyan az írás nekünk, mint az a kaleidoszkóp. Tudod, az a forgatós színes. 

- És az jó?

- Csodálatos! - lelkendezik Molli, akinek a lelke leginkább éhezi és szomjazza az alkotói flow gyönyörét. - Írunk valamit, és akár minden mondatból gyönyörű és izgi új sztorit tudunk csinálni. Mindegyik forgat egyet a sztorin, és sohasem unatkozunk!

- Mint a diavetítés? - idézi gyerekkorunk emlékét Emke. Molli bólint, megszorítja Emke kezét, így adja át neki az élmény legalább egy részét. Azt persze csak én, a Felnőtt tudnám elmagyarázni, mennyi olvasás és tanulás eredménye, hogy az írásból ilyen mélyen szenvedélyes, gyönyörtelien kreatív hobbit tudtunk faragni. Mindkét Lányom képességei és az én rendszerező elvem kellett hozzá, hogy ez az élményünk végre a külső véleményektől teljesen függetlenül kibomolhasson.

Úgy látom, a Kislányok így is jól mulatnak. Meleg van, fény és biztonság, és lágyan vibráló fények. Botcsinálta karácsony egy nem várt apró közösségben. Lazaság és megengedés. Mindaz, amit Emke csak hírből ismer. 

Most Szofin a szemem, aki láthatóan válaszokat követel.

- Jó, szóval mikor van vége az ovis műsornak?

- Ehhez pontosan te kellesz, Szofi - mondom komolyan.

- Nem azt mondtad, hogy nem nézhetek a sötétségbe? Utálom ezt az ikeás gyerekmegőrzőt - szinte köp Szofi. Még nem válaszolom meg a kérdését, kell egy kis kontextus. Tudom, hogy szereti a Húgát és szeret engem is, csak rettenetesen türelmetlen. Pár másodpercen belül ez megváltozik, remélem.

- Emlékszel rá, mikor fordult át Molliban a fájdalom nevetéssé? - kérdezem szőrmentén. Tudom, hogy tudja a választ. Fiatal életének egyik legnagyobb vívmánya volt, pedig akkor nem is fogta fel, hogy az ő érdeme volt. 

Szofi laposan rám sandít, s egyszerre kipattan belőle a klasszikus Csukás-idézet:

- A cirkusz!!

 - Csillagos ötös, Kis Rece. A cirkusz! - mosolygok. - Te vagy közülünk az egyetlen, aki a Kislányoknak be tudja mutatni a cirkuszt! Úgy, hogy mindig valami jó kis svunggal meg is dobod!

Szofi megint rám sandít.

- Jó, legyen. De akkor engeded, hogy belenézzek a...

- Nem - mondom határozottan. Nem engedhetem többé, hogy Lányaim ki legyenek téve annak a parttalan iszonyatnak, mely azt a bizonyos cirkuszt irányítja a sötétség mélyéről. Nem láthatják meg ősellentétemet, amely kénszagú rutinnal játszik bábszínházat fejletlen önismeretű, torzult egójú emberekkel. Nem láthatják többet. Én is csak azért láthatom, mert nem érdekel. Nem vonódom be. Nem az én poklom.

- Mondok valamit, Szofikám. A videót letiltom, de állóképeket adok neked. Deal?

Szofi a szája szélét rágja. Szívem szerint magamhoz ölelném, de az nem gyümölcsözne gyanúm szerint.

- Jó, Öreglány. Egy próba. Aztán lépek, ha uncsi a cucc.

Kezet rá!