0.4: Zsófi, gyere a fényre!
(Ez a megunhatatlanul szép bejegyzés, rájöttem, már ide tartozik.)
Tegnap este csúnyán megvágtam a hüvelykujjamat. Gonosz, váratlan támadást intézett ellenem egy vajazókés. Egy darabig csak néztem, néztem, ahogy a seb karmazsinvörös virágba borul. Mintha a testem sírt volna. Aztán elővettem a pécsi nagymamám módszerét, és jól belenyomtam a sebet a sóba. Át- meg átjárt a jó fájdalom, hiszen a só brutális módon felgyorsítja a sebszélek egymás közti kríziskommunikációját. Olyannyira, hogy némi duzzanat (és sok sziszegés) árán bezárult a vörös virág. Nem lett belőle Vörös Nász.
Boldogan megcsókoltam a rejtélyesen zseniális ujjamat. Persze, fáj még néha, de kit érdekel!
Ülök a szívem közepe balatoni tájban. Végre két hetet itt lehetünk szerelmemmel! Egyazon frekvenciájú imádattal fordulunk a - még viszonylag háborítatlan - hegy szépsége felé.
Felhőtlen a boldogságunk, akárcsak a csodálatos "őszi nyár".
Nézem a zsenge füvet, a szőlőlevelek aranyát, a kék égboltot, amint szégyentelenül csókolgatja a víztükröt. Gyönyörrel kóstolok bíborszín borbolyát, mélyzöld friss kakukkfüvet a mezőről, óarany diót, bronz mandulát. A tabouléba pedig saját kerti menta kerül.
Olyan az élmény, mintha boldogságom hatalmas, káprázatos ragyogású függönyként terülne szét az elomlóan szép tájon. Ez az optikai fény és a világító boldogság körforgása, abban az időszakban, amikor a turisták már eltűntek, az emberek végre kicsit lelassulnak és elcsendesednek. Ez az én időm!
Még hisztrionikusan korlátozott érzelmi intelligenciával se nehéz kitalálni a párhuzamot. Rengeteg sebet ejtettek rajtam gonosz, hideg pengéjű erők. A szükséges, fájdalmas méregtelenítéshez pedig idő kell és türelem. Ami meddő kérődzésnek tűnhet (hisz sokszor megkaptam, hogy mit ruminálok annyit),
az valójában robotpilóta által vezérelt, precízen elegáns öngyógyító folyamat bennem.
Ahogy a testemre sincs tudatos ráhatásom, de tökéletesen megbízom az intelligenciájában, úgy a lelkem robotpilótája az írás. Csodálatos, kreatív erőket szabadított fel bennem ez a blog, még akkor is, ha fájt a téma. Nagyon fájt és még most is fáj néha. De kit érdekel!
És amint "meglelém az igaz útat", valami egészen fergeteges érzéki töltéssel dúsultak fel a szép kreatív energiáim. Olyan lett az írás, mint a legjobb szex: szerelmes, szenvedélyes, áradó, gyönyörakkordokba fonódó. Még sohasem írtam így, és még sohasem voltam ennyire boldog.
Elképesztően szerencsés vagyok, hogy ilyen Fény lobog bennem!
A fájdalmak "sűrü, kúsza, vad vadonjában" csak néha-néha villant meg, mert persze a világ bőségesen ellátott szurkapiszka, szurokká száradó nyersanyaggal. Most érzem úgy először, teljes harmóniával és önazonossággal, hogy kiértem a fényre. Önmagam belső szépségének Fényére. (Talán az sem véletlen, hogy épp "az emberélet útjának felén".)
Bennem rejlik ez a romolhatatlan szépség, sok kiérlelt fájdalommal körülágyazva, amelyet az írás ereje titokzatos eleganciával feltisztított. A sebszélek összeértek. Ha és amikor új sebek jönnek, már pontosan tudom, hogy ugyanitt a helyem, már könnyed rutinnal fogok eljárni. Túl jó ez a blog ahhoz, hogy csak itt abbahagyjam.
Te pedig, SP kedvesM, még csak nem is csengő érc vagy, se pengő cimbalom. Még a legélesebb kés sem vagy a fiókban. Csak egy egyszerűcske, hideg vajazókés vagy.
Időközben pedig én élvezem a Fényt és a fényt.
A külső-belső tájkép érzéki ölelését.
Megejtő.
Megunhatatlan.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése