Tavaszút

 Március végén egyszer alaposan elkapott az eső, de azóta, és főleg most a hétvégén, már megejtően csodás tavaszi idő kényeztet. A múlt vasárnapi "megfogunkfagyni" néven beharangozott fordulatot se bántuk, legalább elmentek a fázós nyúmáni szomszédok.

Itt már mezítláb járkálhatok, isteni a tavaszi talaj csókja a talpamon. Apró virágok, növénykék sóhajtoznak illatosan, rügyek próbálgatják egyre bátrabban színpompás izmaikat, sodródnak ki zsenge levelekké, csupa szemkápráztatón színes virág és növényke bólogat a nulla szinten karbantartott sziklakertben. A fű az az igazi smaragdzöld. Nem nyírjuk a füvet, hadd legelésszenek kedvükre a méhecskék. Mintha mesélne és simogatna nappal a zsendülő élet, este a csoda csend. 

A tavaszútról jut eszembe az épp egy éve rendeződő betegút, melyen szeretett Édesapámat segítettem. A nővérem szerint Papának külön szerencsecsillaga van. Tökéletesen kikezelték a rosszindulatú folyamatot nála. Egy kis hormon, egy hónap sugárterápia. Azóta otthoni teszttel ellenőrzöm pár havonta. Egy csík, jó hír. Nem terhes. :)

A sugártól főleg én nagyon féltettem, olyan brutálisan hangzott. Szerencsére a TruBeam már annyira célzott és a környéket nem roncsoló eljárásnak bizonyult, hogy még krémet se kellett venni bőrpírra. A Kékgolyó utcai Onkológiai Központban pedig volt valami... nem is tudom, hogy mondjam. Valami friss, tavaszias. Kulturált. Persze a várakozási idő a sorszám ellenére is kiszámíthatatlan volt. Hol másfél perc, hol másfél óra. 

Fura módon szinte visszavágyom abba a lenti váróba. Pedig nem volt térerő, úgyhogy a Rusty Lake játékaimmal és letöltött videókkal múlattam az időt. Pont a kegyelmi ügy borzolta a kedélyeket, nem unatkoztam. Papa hihetetlen önfegyelemmel ült, mindennapos szertartássá vált a le- és felbuszozás, megszoktuk, bár a kocsi kényelmesebb, de ez tényleg annyira közel volt, meguntam a folyton rá nem érő tesóimat sofőrnek verbuválni. 

Az Apor 59-es villamosmegállójában iskolás srácok kifigyelték az ötujjas cipőmet. "Gecire menő!" így ők. "Ugye? Ehhez az outfitedhez illeni is fog. FB marketen olcsóbban kapod," így én. Mosolygunk egymásra a tavaszban, a tavaszútban, ők haza, mi sugárra, három különböző generáció (pedig az én korosztályom nekik már a láthatatlan kategória).

A váróban mindenféle embert megismerünk pár nap után. Három vidám jómadár bácsi, átbeszélgetik a várakozást. Más bácsik, nénik mellett láthatóan fiuk-lányuk van támaszként. Van egy Hunor nevű kisfiú, mintha a bátyjával lenne. Sápadt, fiatal lányt hoz tolószékben a vidám klumpás beteghordó. Hamar megszokjuk, hogy a gyerekeket és a kórháziakat előreengedik. Van egy egészen pici, karonülő lányka is, Bogika. Ő keservesen sír bizony, apukája bemehet a kezelőbe. Akkor az egész váró egy emberként nyel egy nagyot. Gyógyulj meg, Bogika, kanyarogjon még sokáig az életed egészségútja!

És jönnek nők is. Ők valamiért szinte mindig egyedül. Mert nekik ezt is egyedül kell? illik? bírni. Egy meggyötört arcú, enyhén sántikáló, bőven a láthatatlan korosztályba tartozó hölgy jön párszor. Mindig felnézek rá. Csendesen jön, egyszer elszörnyülködve felnyög a teli váró láttán.

Úgyhogy a következő naptól szállítom neki a híreket. "Ma lassú napunk van," mondom egyszer. Megadóan hümmög. "Most gyorsan pörög," biztatom máskor. Akkor mintha felfénylene a szeme a vastag szemüvege mögött. Soha nem fogom megtudni, meggyógyult-e. És ő soha nem fogja megtudni, hogy emlékezni fogok rá életem végéig.

Utak a tavaszban. Tavaszutak. Mindegyik fénylő, egyedi, gyönyörű.