Feloldozás

(Forrás: Kara Creates)

"Gone are the dark clouds that had me blind...

It's gonna be a bright, bright, sunshiny day."

Ha már daloknál, zenénél tartunk... Emlékeztek a Zongoralecke végére? Szinte abszurd nehézségek árán végül egymásra talál két szerelmes szív, pedig Holly Hunter karaktere eleinte csak a zongorája iránt mutat érzelmeket. A vadítóan szexi Harvey Keitel valami egészen különös érzékkel hámozza le róla a néma puritanizmus burkait. Van ott féltékenység, szemforgató társadalmi elvárások, váratlan fejszés erőszak és felkavaróan finom szerelmes szex is. A kavalkádból sikeresen kievez a valószínűtlen szerelmespár, azt hihetnénk, megvan a csöpögős végkifejlet.

De Jane Campion zsenije máshogy döntött. A film záróképe nem a mosolygós szerelmeseké, ehelyett látunk egy balesetet, a néma nőt majdnem a mélybe rántja egy kötélbog, ahogy a tengeren eveznek, és a régi nagy szerelme, a zongora kiesik a vízbe. Aztán hopp, látjuk, hogy a bogba maga tette bele a lábát. Süllyed egy darabig, aztán lerúgja a rabul ejtett cipőjét, és a felszínre küzdi magát.

Partot érnek, minden hepi, de a narráció valahogy így zárja a nő hangján: "...az akaratom felszínre vitt, de megijedtem." És a zárókép a mélység ősi, kék, hang nélküli vonzása, mely a nő személyiségéhez olyannyira passzol. Ott látjuk őt - vagy legalábbis lényének egy megkerülhetetlen, túlléphetetlen részét - lebegni a tengerfenéken, a zongorához kötve. "Csend van ott, nincs hang, nem lehet hang. A tenger felszíne alatt, a mélységben." Lelke egy része ott maradt.

Csodaszépen sokkoló zárókép, gondoltam sokáig.

Aztán velem is megtörtént.

--

Majdnem napra pontosan hat esztendőbe került, amíg a magam süllyedő zongorájától el tudtam rúgni magam. 

És az egész - még a drámai antré előtt - egy valószínűtlenül szelíd szerelemmel kezdődött, melybe sokáig nem is akartam beleengedni magam. Prüszköltem, fújtam az emberemre TBH. Több évbe telt, míg ki tudtam lazulni a múltam hínár-fonta iszapjából annyira, hogy megengedjem magamnak ezt a szelíd érzést valaki nem-alfa iránt. 

Amikor ebbe már beleengedtem magam, fogalmam sem volt, hogy egy egészen sajátos családi struktúra is vár. Apró jelek voltak ugyan, de megrögzött individualistaként ezeket nem elemeztem, ameddig nem volt muszáj.

No lássuk ezt a családi struktúrát ismét:

1. Ne beszélj a bajodról

2. Ne beszélj az egyenlőtlenségekről

3. "Csak a szeretet"

Mi a bré? Miféle szeretetközösség az ilyen?

Hát, olyan családi közösség inkább, ahol a szeretet kissé klisészinten megfogalmazott alapérték, a szélsőséges szemétkedés meg kényelmetlen faktor, de ki nem mondott módon engedélyezett. (Ezen már kipuffogtam magam bőven.)

Rettenetes érzés volt a párom kedvéért részt venni egy ilyen erőltetett összcsaládi sorsjátszmában. Nem is voltam rest, megtanultam kiállni magamért és learatni az Omega-pont áldásos hozadékát. A párommal pedig mostanra minden eddigi kapcsolatomat és elképzelésemet felülmúló harmóniában élünk. Ez lett volna eddig a csöpögős végkifejlet.

Csakhogy nekem is volt egy bogom a csónakban, illetve zongorám a bog végén. Phij, de utálom a zongorákat!

--

A bogos drámai antré arról szólt, hogy egy iszonyúan nehéz élethelyzetben magamra hagytak, érzelmileg és érdemi segítség szintjén is, a "szeretetközpontú" család egyes tagjai. (E ponton jöttem rá, mekkora egy bullshit ebben a családban a "csak a szeretet" jelmondat. Az édes, kedves szülők tartják, de a magamista fiatalabbak magasról szarnak rá.) 

Szóval, a fura fiatalabbak fontos kommunikációs szálakat vágtak el önmaguk és mások felé is, mellyel még tovább nehezítették az amúgy is siralmas helyzetemet.

Olyan helyzet volt, amiben a szeretetközösség energiája létfontosságú. Akár egy jó szó, akár tevőleges segítség formájában. De leginkább empátia terén. 

Hát ez a zongora nem volt empatikus. Csobbant és rántott le engem a mélybe.

Annyira mélyre, hogy csak bámultam magam elé, csak ültem a párom apró kis lakótelepi konyhájában, mindentől megfosztva, gyakorlatilag a teljes megsemmisülést átélve és várva.

Isteni szerencse - és a saját családom segítsége - révén a helyzet megoldódott. Az élet ment tovább, fejlődtem, fejlődtünk a párommal.

--

Ám a lényem egy része hat évig ott rostokolt abban a kibaszott konyhában. Odaláncolva a sokk és a bűntudat gépzongorájához, melyet oly nagy tehetséggel szólaltattak meg a velem nem kommunikálók.

Hat évig volt egy olyan (nem is annyira) halvány, maladaptív érzésem, hogy én ezt végső soron megérdemeltem. Hogy én egy hanyag valaki vagyok, aki rosszat tett és megérdemelte a büntetést (powered by Pompázatos Primadonna).

Sok-sok szeretgetés és ölelgetés kellett Mollikámnak, hogy rájöjjünk: távolról sem ez volt a helyzet. No meg, több olyan esemény, amely azt bizonyította: a hanyagolás nagymestere maga a Pompázatos Primadonna.

--

A struktúra burkai idén kezdtek repedezni.