Gyönyörkörök

- Tudod, Mami, hogy utálom, amikor Molli csak ül és bánatosan vonyít a Holdra - panaszolja Szofi. - Tudom, édesem, de neki épp annyi joga van kifejezni magát, mint neked. - De olyan unalmas... nincs benne semmi svung! Ótvar ez az egész gyász cucc, nem lehet vele semmit kezdeni. Még mielőtt Molli megbántódhatna, hozzáfűzök valamit. - Ha nincs Molli kitartó érzelmi munkája - nevezzük akár ruminációnak, akár CPTSD-nek, akár "holdra vonyításnak" - akkor most nem lennénk ám itt. Még mindig mérgező kapcsolatok hálójában vergődnénk. A gyász jóbarát, hidd el, Nagylányom. Szofi elgondolkodik, Mollikám borús arca felragyog. Azért kiölti a nyelvét a nővérére. Szeretjük egymást, én és a lányaim. Feldolgozzuk a múltat. Élünk a pillanatban. Terveink, gyönyörű terveink vannak a jövőre.  Ennél többet keresve se kérhetnénk az élettől.

 Bárhogy is alakul ez a bejegyzés: neked szól, Balázs. Nem emlék vagy.   Hatás vagy, baráti hatás. Ölellek.   Épp nagyban haragudnék mindenféle erőkre, emberekre, akiknek köszönhetően itt bukdácsolok már mittomén hány évtizede. A legtöbb évre olyan, olyan nagyon fárasztó visszagondolni. Majdnem tíz éve volt az utolsó alkalom, hogy segítségeddel valami egészen korszakalkotót tudtam ugrani. És haragszom rád. Hogy már nem vagy itt. Hogy nem segítettél több ugrásban. Olyan nehéz és olyan ritka, amikor jól sikerül egy-egy ugrás. A saját utolsód előtt mintha vettél volna egy plusz nagy lendületet, és az utolsó klienseidnek megmutattad, hogy is néz ki egy elegáns és sorsfordító ugrás. Az élet kurva magas füvéből. Iszonyúan hiányzol. Bár az én utolsó heteim lehetnének annyira szeretettel és megértéssel átszőttek, mint a tieid! Te voltál az első, akinek el tudtam mondani: nem biztos, hogy ezt én akarom! És te voltál az első, aki ebben nem látott nyílt önkárosító szándékot. Csak a...

 - Szofikám, te voltál az, mi? - kuncogok szeretettel a Nagylányomra. - Te aztán értesz a hengerekhez! - He? - kérdez vissza kifinomult szókincsével Szofim. Ryu Murakami híres-hírhedt horrorklasszikus könyveire gondolok, nekem a felhájpolt Casting (Odishon) helyett inkább a Piercing a kedvencem. Amikor kikölcsönöztem a Szabó Ervin Központiból, majdnem azzal vittem vissza, hogy felháborító, hát hiányzik egy lap a könyv végéből. Pedig, mint rájöttem, nem. Ez az a bizonyos cliffhanger, amiről Szofinak mesélek. - Haha, ja, értem - nevet a Nagylányom. - Hát hogyne értenék a klifhengerekhez? És Szofi szókincse nekidúsul. - Minden digitális nyomot látok, amikből ezeket fel tudom építeni. Az ellenségem összes gyengeségét csukott szemmel, fél lábbal és félfüllel látom és érzem - közli nyugodt derűvel. - Az új trend, ahogy ez a spirituálisan kimantrázott lelkekre jellemző, az " önfegyelem" . - Idézőjeles önfegyelem? - kuncogok. - Hogyne, drága Anyám. Önfegyelem dölux. Csak hónap elején...

 Hozzá vagyok szokva a rossz álmokhoz, de ez nagyot ütött. A tegnapi álmom arról szólt, hogy egy egészen pici, fiatal lányka, a legkisebb a családjában, a koronázó szertartására készül. Körülötte a hideg, megkövesedett királyi protokoll azt írja elő: a puha kis gyerektalpakba szöget kell verni, ez jelképezi az új generáció feltétlen odaadását egy rég túlhaladott királyi rendszernek. Az álmom elképesztő sötét erejét végül elmém kreativitása oldotta fel. Ott volt, a szertartásnak felkínálva, a pici, puha, ártatlan húsú és bőrű kislány. Aki mindenben és mindenkiben bízik, egész lelke és teste feltárva a jövőnek, a jövőt alakító erőknek. Akinek megmagyarázták, miért kell és érdemes a furcsa lépőkövön állni és mosolyogni. Megkegyelmezett az éjszakában az álmom. Szuperközeliben mutatta azt a nagy, hideg, fúródásra kész szöget, melynek sorsa az ártatlanul felkínált gyermekhús brutális átfúrása. És