Gyönyörkörök

 Jónak lenni jó! Hogyan is lehet ezt kifejezni? Igencsak határfeszegető téma.

 Az mennyire menő már, hogy az amerikai-német barátnőm (66 éves) és az argentin-barcelonai tündérkeresztanya barátnőm (75 éves) egyszerre jeleznek nekem vissza, hogy követik a Pride-menet sorsát, és drukkolnak? A szívem elolvad, annyira gyönyörű dolog.

A téma akkor ugrott be, amikor még fél lábbal védekező állásponton voltam. Olyan helyet képzeltem el az öt érzék technikával, amelybe egész biztosan nem fér bele a semmiféle pszicho-pata, hogy túlméretezett, koszos öntudat-bakancsát a belső tereimbe törölje. És szép lassan kialakult ebből az a gondolatkör, aminek már nem is volt köze volt kínzóimhoz.  Érdekes módon ez is afféle empty box-érzetként indult, mint amilyet Mark Gungor a vicces férfi agy/női agy videójában leír. Nő létemre ennek szabályait átírtam. És ebből lett egy olyan gyönyörforrás - mondhatni, abszolút szépség -. amit nagyon nehéz szavakkal leírni. Több hete küzdök vele. Nemrégiben tudtam csak meg, hogy mások is vannak így ezzel, és most izgatott vagyok és kutatok. --  Először az általános iskolámban vettem ezt észre. Alapesetben nincs (helyesbítek, régebben nem volt) mit kedvelni egy iskolaépületen. Kocka, erősen szocreál, semmi meghittség nincs benne. Különös vonzódással viszonyulok az általában nyüzsgő terek...

 (Ez a megunhatatlanul szép bejegyzés, rájöttem, már ide tartozik.) Tegnap este csúnyán megvágtam a hüvelykujjamat. Gonosz, váratlan támadást intézett ellenem egy vajazókés. Egy darabig csak néztem, néztem, ahogy a seb karmazsinvörös virágba borul. Mintha a testem sírt volna. Aztán elővettem a pécsi nagymamám módszerét, és jól belenyomtam a sebet a sóba. Át- meg átjárt a jó fájdalom, hiszen a só brutális módon felgyorsítja a sebszélek egymás közti kríziskommunikációját. Olyannyira, hogy némi duzzanat (és sok sziszegés) árán bezárult a vörös virág. Nem lett belőle Vörös Nász.  Boldogan megcsókoltam a rejtélyesen zseniális ujjamat. Persze, fáj még néha, de kit érdekel! Ülök a szívem közepe balatoni tájban. Végre két hetet itt lehetünk szerelmemmel! Egyazon frekvenciájú imádattal fordulunk a - még viszonylag háborítatlan - hegy szépsége felé.  Felhőtlen a boldogságunk, akárcsak a csodálatos "őszi nyár".  Nézem a zsenge füvet, a szőlőlevelek aranyát, a kék égboltot, amin...

 Március végén egyszer alaposan elkapott az eső, de azóta, és főleg most a hétvégén, már megejtően csodás tavaszi idő kényeztet. A múlt vasárnapi "megfogunkfagyni" néven beharangozott fordulatot se bántuk, legalább elmentek a fázós nyúmáni szomszédok. Itt már mezítláb járkálhatok, isteni a tavaszi talaj csókja a talpamon. Apró virágok, növénykék sóhajtoznak illatosan, rügyek próbálgatják egyre bátrabban színpompás izmaikat, sodródnak ki zsenge levelekké, csupa szemkápráztatón színes virág és növényke bólogat a nulla szinten karbantartott sziklakertben. A fű az az igazi smaragdzöld. Nem nyírjuk a füvet, hadd legelésszenek kedvükre a méhecskék. Mintha mesélne és simogatna nappal a zsendülő élet, este a csoda csend.  A tavaszútról jut eszembe az épp egy éve rendeződő betegút, melyen szeretett Édesapámat segítettem. A nővérem szerint Papának külön szerencsecsillaga van. Tökéletesen kikezelték a rosszindulatú folyamatot nála. Egy kis hormon, egy hónap sugárterápia. Azóta otthoni t...

 Hurrá! Újra Knapek Éva-Bánki György kerekasztal, központi téma a no-contact. Nagyon szeretem őket, várom, de jó lesz :)

 "Az ápolóknak is szükségük van gondoskodásra" Emma Heming Emma Heming, Bruce Willis felesége, nagyon normális és bátor instavideóban mondta el, amit én is érzek lassan tíz éve. Ilyen összeszedetten nem tudtam volna se elmondani, se leírni, hatalmas bravó és ismeretlenül is ölelés Emmának. A szívem összeszorul, ha arra gondolok, milyen primér gyászban élhet a férje mellett, akinek a szoftvere már nem működik. Már beszélni sem tud. És ilyenkor önt el a hála, hogy ugyanezzel a betegséggel (frontotemporális demencia) Mama végig tudott beszélni. Valamiért azt hiszik az emberek, hogy a beteget ápoló ember mindent (is) tud, nincs szüksége segítségre, mondja Emma. Ezt az igazságot nem akarom elfogadni, igenis legyél segítőkész a segítőkkel is!  Legyél. Segítőkész. A. Segítőkkel. IS! Végre. Végre valaki beszél erről. Is! Mert bizony e téren van baj a kobakokban, úgy látszik, nem csak kis hazánkban. Lehet persze, hogy Emmának más fronton van gondja, túl nagy az érdeklődés, interjúkba...

 Érdekes cikkre villant rá a szemem, amikor már sem Gene Hackman rejtélyes halála, sem a szőke Torgyán és a tökös ukrán világraszóló balhéja nem tudott megmozgatni (ezen a szép vasárnapon). Bár a cikk inkább a szélesebb társadalmi versengésre fókuszál, a legkíméletlenebb versengést, a legaljasabb hatalmi áskálódást én családi körben tapasztaltam meg. Egyébként Fülöppel én is egyetértek abban, hogy nem lehet általánosítani, nem igaz, hogy "a nők ilyenek". Itt nemtől függetlenül embertípusokról van szó, sajnálatos személyiségtorzulásokkal. De ezt már alaposan körüljártam a másik blogomban. Ezek az embertípusok sötétséget hordoznak magukban, mert azt is kaptak gyerekkorukban. Mégis látom a felhők ezüstszegélyét. Valami egészen finom, gyönyörű, szelíd ragyogást, ami az egymással nyíltan kommunikáló, szolidáris, egymás felé szeretettel forduló emberek között fénylik. Ami táplál és átölel, mint az anyai szeretet.  Amikor kapva nem kapunk az alkalmon, hogy a másikat megalázzuk a hi...

 Réges-régen, kábé pár évvel ezelőtt, tök ugyanebben a galaxisban... volt egy Helyzet.  Életem egyik legnehezebb időszaka az Édesanyám betegsége és halála volt, a dupla gyász. Mégsem az volt a nagybetűs Helyzet, nem ez kövült lájflong traumává, mert abban a helyzetben támogattak és szerettek minket elegen ahhoz, hogy én is egészséges lélekkel túléljem. Ezért pedig ezúton is mindenkinek hálás vagyok. A Helyzet az... volt, amikor egy másik szörnyű egészségügyi kísérésben az alapszintű empátiát megtagadta tőlem két nő. A beteg szerelmem családjában kulcsszerepet betöltő két nő. Az egyik súlyosan sötét - abba a bizonyos szekrénybe való -, a másik csak amolyan kis buddha, akit mintha nem érintene meg a helyzetek érzelmi súlya. Nyilván a sötét befolyásolja mindig a másikat, de ez többé nem az én dolgom. Hatalmi eszköz ebben a körben az ún. "nempátia". Természetesen a szülőknek jár a performatív empátia, mert ők az elsődleges tekintélyszemélyek. A hatalmi nempátia további eszköze a...

 Gyönyörű, mézszín fények a hegyen, igazi szüreti fények. (Mondjuk a szüretet én annyira nem szeretem, hisz még álmomban is egy lusta disznó vagyok, sose szerettem szüretelni.) Van egy olyan vicces emlék, amiben szerepel a mi családi Trabantunk, és a szőlőhegyi öt barát, akik közül négyen gyorsan Trabiba vágták magukat egy túlságosan bizalmaskodó szomszéd nő elől. Szegény Feri meg ott maradt, neki nem jutott hely a Trabiban. Meg persze az ő pincéjénél történt az egész. A nőci így Ferit kergette a pince körül a vágyaival. (Azóta megtanultam empatizálni ezzel a nővel, de ez most lényegtelen.) Álmomban az a Trabi csak áll, a Feri pincéjénél. Nyugodtan vár. Még orromban van az a jellegzetes napszítta trabant-szag is, gyerekkorom jóidők-szaga. Szóval ott áll a Trabi, az első ülésén ül az apám. Én a hátsó ülésen vagyok, nézegetek, élvezem a mézszín délutánt. És a másik oldalon egyszer csak beül mellém a Feri. Nagyon-nagyon szerettük a Ferit, igazi angyal volt. Tizenhárom éve temettük, eg...

- Tudod, mi az abszolút szeretet? - Mondd, hallgatom, csibém. - Az abszolút szeretet az, amit a szenvedő mellett álló szenvedőnek adsz.

 Időben. Tudom.

 Emke és Molli bekészül, izgatottan ficánkolva, csivitelve várják az előadást. Szinte összeszorul a szívem az ártatlan kis örömük láttán. Egy röpke pillanatra átsuhan a fejemen az a gondolat is, hogy ők két baba, akiket kedvére mozgathat Longlegs, Cthulhu, a Gonosz maga. Aztán rájövök, hogy ezzel a gondolattal épp az én fejembe igyekszik beférkőzni a Gonosz maga. Feljebb csavarom a Belső Fényemet, és valami szisszenve menekül a fénykörből. Indulhat az előadás! Biccentek Szofinak, aki egy nagy szekrényt varázsol a fénykörbe. A kislányok izgatottan súgnak össze: "Harry Potter!" Magamban fejet hajtok Szofikám zsenije előtt. Ez ugyanis fél perccel ezelőtt jutott eszébe.  - Figyelem, figyelem! Kedves közönségünk, először egy rég látott közönségkedvenc lép a színre! Visszafojtott lélegzettel várunk. A szekrényajtón pedig kilép Piton prof, Longbottom nagyi teljes díszöltözetében. Gurulunk a nevetéstől. - Íme, a Pompázatosan Pöcs Piton Prof! - sercinti ki Szofi, de nem szólok rá, ann...

 Hupp! Vissza az emlékbe, döntök.  - Faszé' kell itt lennem, ha nem nézhetek semmi izgalmasat? - nyit Szofi, még mielőtt bárki más megszólalhatna. Hagyom, hadd puffogja ki magát, ez a természet rendje. Majd később elmagyarázom ennek a durcás, tehetséges kamaszlánynak, hogy miben nélkülözhetetlen itt - is - a jelenléte (a szeretet színes, fényes körében foglaltatás mellett, ami ugyebár minden kamasznak cringe). Válasz híján duzzogni vonul. Molli Emkét hívja, aki bátortalan mosollyal elő is kerül. Most már tudatosan készültem: Belső Fényem maximumra csavarva. Olyan finom, gyengéd a vibrálása, mint a csillagszóróknak a család szemében. - Ugye megint írsz? - kérdezi Emke. Kéz a kézben van Mollival. Ünnepi csillogás a kislányok szemében. Bólintok. - És milyen érzés? Nagyon jó? Molli elszorult szívvel hallja Emke vágyakozó hangszínét. Még nem szól, pedig nagyon szólna. De annyiszor koppintottak a Kislányom kis pisze orrára ebben az életben, hogy megtanult hallgatni. - Molli szeretne...

 Mielőtt visszatérnénk az emlékbe, friss tudásommal elfordítanám a lányaimat, hogy ne lássák a szín nélküli szörnyűséget. Meglepetten látom viszont, hogy Szofi megmakacsolja magát. Az még hagyján, hogy két kézzel bemutat Emke kritikus szülőjének, a vicsorgó bábunak, akit a gyökérellenségnek vél... de úgy érzem, hogy  valóban nem látja, nem érzékeli a bábut mozgató, életkörökön kívül trónoló szörnyeteget. Az igazi Gonoszt, aki ezt a szerencsétlen, ordibáló női figurát oly régóta és oly sikeresen mozgatja. És ekkor rájövök, hogy Szofi is ugyanazt akarja, amit Molli és én. Szinkronba hozni mindent. Úgy beállítani a kaleidoszkópot, hogy az minden fontosat magába foglaljon, érthetően és feldolgozhatóan. Szofi az egyetlen közülünk, aki nem fél a sötétségbe nézni, és nem is fárad bele. Aki sohasem rest mindent a nyers megértésvágya körébe vonni. Szofi a legjobb értelemben vett lelki mindenevőnk, születésétől fogva extrém magas a félelemküszöbe. Szofi valamely formában a legbefogadób...

"A szín élet. Színek nélkül halott lenne a világ. Őseszmék a színek, a kezdettől fogva való színtelen fénynek és ellenpárjának, a színtelen sötétségnek a gyermekei.  Mint láng a fényt, úgy hozza létre a fény a színeket.  A színek a fény gyermekei - a fény pedig a színek anyja. A fény, a világnak ez az ősjelensége a világ szellemét és eleven lelkét nyilatkoztatja ki a színekben." (Johannes Itten)

 2016. tavasza.  Az előszoba és a hangulat is sötét. Elvileg vendégségbe jöttünk, gyakorlatilag pompázatos üvöltésre számíthatunk, hibáink s bűneink pompázatosan részletes felsorolása mellett. Az én és a párom gyomra is görcsben, érzem.  "Zsófi!"  A sápadt kislány hangja emlékeztet, mi a teendőm. A kislányt Emkének neveztem el magamban. Miközben a nettó valóságban pompázatos parancs érkezik a Sötét Primadonnától, hogy vegyük le a cipőnket - mintha ugyan magunktól nem tennénk -, Szofi épp nekikészülődne, hogy valami csattanósat visszaszóljon. - Édesem, maradj veszteg - kérem. - De Mami, nem érzed, hogy ezzel is meg akar alázni ez a retkes k... - Kicsim, hogyne érezném. De ez az ő dolga. Nem kell bevonódnunk. - De mért nem? Ez egy rohadék! - Elsősorban azért nem, Szofikám... - nekiállnék magyarázni, de Emke megelőz. Megfogja a kezem, úgy magyarázza: - Mert ez csak egy emlék. Szofi dühösen morog; mivel ő hírhedten az itt és mostban él, szép kihívás vele akár az előzmény...

  - Zsófi...  A suttogás annyira halk a sötétben, hogy ha Molli meg nem hallja, bizony aludtunk volna tovább. Mormogva a sarok felé irányítom az éjszakai lámpát (amit szintén Molli kívánságára szoktam égve hagyni). Semmi. - De hát én hallottam, Mami - makacskodik Molli. - Valaki szólt neked! Mostanra már Szofi is ébren van. - Valami szellem szórakozik? Leverem az összes szellemfogát! Csak mosolygok. Tipikus Szofi: gyorsan robbanó indulatok és szeretni való szívózás. Újból elfészkelődünk, figyelek arra, hogy mindenki kényelme maradéktalanul meglegyen. - Zsófi... Azt a mindenit! Ezt most már én is hallom. Szofi káromkodik, Molli ijedten közelebb húzódik hozzám. Az éjszakai fényre ismét semmi. Az olvasólámpára sem. Mi folyik itt? - Zsófi... - Kapd be, kísértet! - javasolja Szofi. Csendre intem a Nagylányt. És akkor eszembe jut a Belső Fényem. Elgondolkodom rajta, hogyan tudnám maximumra állítani. Aztán kipróbálok egy technikát. Pontosan érzem, hogy sugara átmelegít, Molli is kény...

- Miben segíthetek? - És te hogy vagy? Hogy bírod? - Számít a véleményed. - Köszönöm, ha leveszed a cipődet. - Szólj, ha túl hangos vagyok. Nem szándékos. - Érdekes ötlet. Nekem nem jutna eszembe! - Lehet, hogy valamit félreértettem. Elmondanád még egyszer?

 " Ki nem küzdött futó borzongással, titkos és szívszorongató félénkséggel, ha első ízben vagy hosszú elszokás után kellett velencei gondolába szállnia? Ez a különös alkalmatosság - ahogy balladás időkből teljesen változatlanul átszármazott, oly sajátságos feketén, aminő különben minden dolgok közt egyedül a koporsó - hangtalan, bűnös kalandokra emlékeztet csobogó éji vizeken, még inkább magát a halált juttatja eszedbe, a ravatalt, a komor gyászmenetet, a végső, hallgatag elvonulást. És föltűnt-e már valakinek, hogy az ilyen csónak padkáján, azon a fekete, koporsófényű karosszéken, tompa fekete vánkosán a világ legpuhább, legbujább, legernyedtebb ülése esik? Aschenbach akkor eszmélt erre, amikor ledőlt a gondolás lába elé, szemközt poggyászával, amely szépen összerakva hevert a sajka orrán." Aschenbach mégis úgy érezte, nagyszerű dolgok felé tart. Bármily fejlett korú vagy elemző értelmű volt az ilyesmihez, hitt az isteni gondviselésben. Hogy minden sötéthez szükségszerűen fé...