Gyönyörkörök

(Forrás: Kara Creates ) "Gone are the dark clouds that had me blind... It's gonna be a bright, bright, sunshiny day." Ha már daloknál, zenénél tartunk... Emlékeztek a Zongoralecke végére? Szinte abszurd nehézségek árán végül egymásra talál két szerelmes szív, pedig Holly Hunter karaktere eleinte csak a zongorája iránt mutat érzelmeket. A vadítóan szexi Harvey Keitel valami egészen különös érzékkel hámozza le róla a néma puritanizmus burkait. Van ott féltékenység, szemforgató társadalmi elvárások, váratlan fejszés erőszak és felkavaróan finom szerelmes szex is. A kavalkádból sikeresen kievez a valószínűtlen szerelmespár, azt hihetnénk, megvan a csöpögős végkifejlet. De Jane Campion zsenije máshogy döntött. A film záróképe nem a mosolygós szerelmeseké, ehelyett látunk egy balesetet, a néma nőt majdnem a mélybe rántja egy kötélbog, ahogy a tengeren eveznek, és a régi nagy szerelme, a zongora kiesik a vízbe. Aztán hopp, látjuk, hogy a bogba maga tette bele a lábát. Süllyed eg...

- Szerinted mit lát a sorok közt? - Jaj drága Anyám, ne legyenek illúzióid - mondja Szofi láblógatva, a kedvenc Suicoke ötujjasában. - Önnön fényességét és fontosságát látja. Tyű, hogy még hat év elteltével is róla ír a gyenge lelkű söpredék! Micsoda fakin veri big szelebriti ő! Muszáj kuncognom. - Emlékszel, mikor nem tudta, mi az a gyűlöletbeszéd? - Háhogyne. Bészik biccs vájb. Itt már Molli is kacag, holott neki rég takarodó lenne. Közénk kucorodik és nevetünk a szeretetkörben. - Jó veletek beszélgetni - mélázik Szofi.

  A boldogság földjén pihenünk, a párom és én meg a Bogi bigli. A Balaton... Van annak két partja, a déli és az északi. A déli part nagyon biztonságos. Olyan madárfürdő-féle. Sokáig gyalogolhatsz benne, míg a derekadig ér. És van az északi part, gyorsan mélyül, nagyon kell vigyázni. A viharok is hevesebbek.  Mély, rejtett vizek, gyönyörű illatos nádasok, lágy, szőlőtermő dombok, észvesztően buja színek és szagok, büszke vadak. Kinyújtózunk e szelíden vad tájban, az őszben, mely éppen pihenésünk utolsó napjától már a csillagokba van írva.  Olyan ez a táj, mint az a legfinomabb szerelmi kéj. Az a fajta, ami hosszú, lágy trillákban csúcsozik, édes és elhúzódó lecsengéssel. Pontosan ilyen ez a buján kitárulkozó táj. Mint a valódi gyönyör, ez is egyszerre villanyoz fel és nyugtat meg. Az érzékek által finoman szűrt adrenalin isteni nektárja, melyet ember keltette zajok nélkül kortyolhatunk minden este.  Minden alkalommal, sőt létezésünk minden percében, ezé a tájé vagyunk...

 

 Annak ellenére, hogy kifejezetten békés, a fájdalmat nehezen tűrő embernek tartom magam, aktív pain-stimmer vagyok. A párom ugyanannyiszor szól rám emiatt, mint én Édesapámra. A pain-stimming elsőre csak rossz szokásnak tűnik, valójában tudattalan kedélykontroll mechanizmus. Bőrdarabkák levakarása, a jó öreg sebvar-piszkálás, de lehet akár szemöldök- vagy hajtépés is. Mi megmaradunk az elsőnél, szerencsére. Édesanyám anno, vizsgaidőszakban, állítólag teljes szemöldökeit képes volt kitépkedni, szóval volt honnan örököljem a cuccot.  Érdekes módon nekem nem az "apró, kontrollált fájdalom" érzése jön be, utálok fájdalmat érezni. Hanem egyszerűen jó mulatság(nak tűnik) az énidegen, elhalt bőrdarabkák lebizgatása. Azt a részt már nem szeretem, mikor fáj. Onnan tudom, hogy közeledik számomra a teljes szabadság, hogy szelíden hátradőlve tudok rátekinteni ezekre a dolgaimra. És a megoldás, az enyhülés része ez a kis tüskés kütyü, az Ouchie Mini.

- Tudod, Mami, hogy utálom, amikor Molli csak ül és bánatosan vonyít a Holdra - panaszolja Szofi. - Tudom, édesem, de neki épp annyi joga van kifejezni magát, mint neked. - De olyan unalmas... nincs benne semmi svung! Ótvar ez az egész gyász cucc, nem lehet vele semmit kezdeni. Még mielőtt Molli megbántódhatna, hozzáfűzök valamit. - Ha nincs Molli kitartó érzelmi munkája - nevezzük akár ruminációnak, akár CPTSD-nek, akár "holdra vonyításnak" - akkor most nem lennénk ám itt. Még mindig mérgező kapcsolatok hálójában vergődnénk. A gyász jóbarát, hidd el, Nagylányom. Szofi elgondolkodik, Mollikám borús arca felragyog. Azért kiölti a nyelvét a nővérére. Szeretjük egymást, én és a lányaim. Feldolgozzuk a múltat. Élünk a pillanatban. Terveink, gyönyörű terveink vannak a jövőre.  Ennél többet keresve se kérhetnénk az élettől.

 Bárhogy is alakul ez a bejegyzés: neked szól, Balázs. Nem emlék vagy.   Hatás vagy, baráti hatás. Ölellek.   Épp nagyban haragudnék mindenféle erőkre, emberekre, akiknek köszönhetően itt bukdácsolok már mittomén hány évtizede. A legtöbb évre olyan, olyan nagyon fárasztó visszagondolni. Majdnem tíz éve volt az utolsó alkalom, hogy segítségeddel valami egészen korszakalkotót tudtam ugrani. És haragszom rád. Hogy már nem vagy itt. Hogy nem segítettél több ugrásban. Olyan nehéz és olyan ritka, amikor jól sikerül egy-egy ugrás. A saját utolsód előtt mintha vettél volna egy plusz nagy lendületet, és az utolsó klienseidnek megmutattad, hogy is néz ki egy elegáns és sorsfordító ugrás. Az élet kurva magas füvéből. Iszonyúan hiányzol. Bár az én utolsó heteim lehetnének annyira szeretettel és megértéssel átszőttek, mint a tieid! Te voltál az első, akinek el tudtam mondani: nem biztos, hogy ezt én akarom! És te voltál az első, aki ebben nem látott nyílt önkárosító szándékot. Csak a...

 - Szofikám, te voltál az, mi? - kuncogok szeretettel a Nagylányomra. - Te aztán értesz a hengerekhez! - He? - kérdez vissza kifinomult szókincsével Szofim. Ryu Murakami híres-hírhedt horrorklasszikus könyveire gondolok, nekem a felhájpolt Casting (Odishon) helyett inkább a Piercing a kedvencem. Amikor kikölcsönöztem a Szabó Ervin Központiból, majdnem azzal vittem vissza, hogy felháborító, hát hiányzik egy lap a könyv végéből. Pedig, mint rájöttem, nem. Ez az a bizonyos cliffhanger, amiről Szofinak mesélek. - Haha, ja, értem - nevet a Nagylányom. - Hát hogyne értenék a klifhengerekhez? És Szofi szókincse nekidúsul. - Minden digitális nyomot látok, amikből ezeket fel tudom építeni. Az ellenségem összes gyengeségét csukott szemmel, fél lábbal és félfüllel látom és érzem - közli nyugodt derűvel. - Az új trend, ahogy ez a spirituálisan kimantrázott lelkekre jellemző, az " önfegyelem" . - Idézőjeles önfegyelem? - kuncogok. - Hogyne, drága Anyám. Önfegyelem dölux. Csak hónap elején...

 Hozzá vagyok szokva a rossz álmokhoz, de ez nagyot ütött. A tegnapi álmom arról szólt, hogy egy egészen pici, fiatal lányka, a legkisebb a családjában, a koronázó szertartására készül. Körülötte a hideg, megkövesedett királyi protokoll azt írja elő: a puha kis gyerektalpakba szöget kell verni, ez jelképezi az új generáció feltétlen odaadását egy rég túlhaladott királyi rendszernek. Az álmom elképesztő sötét erejét végül elmém kreativitása oldotta fel. Ott volt, a szertartásnak felkínálva, a pici, puha, ártatlan húsú és bőrű kislány. Aki mindenben és mindenkiben bízik, egész lelke és teste feltárva a jövőnek, a jövőt alakító erőknek. Akinek megmagyarázták, miért kell és érdemes a furcsa lépőkövön állni és mosolyogni. Megkegyelmezett az éjszakában az álmom. Szuperközeliben mutatta azt a nagy, hideg, fúródásra kész szöget, melynek sorsa az ártatlanul felkínált gyermekhús brutális átfúrása. És

 Jónak lenni jó! Hogyan is lehet ezt kifejezni? Igencsak határfeszegető téma.

 Az mennyire menő már, hogy az amerikai-német barátnőm (66 éves) és az argentin-barcelonai tündérkeresztanya barátnőm (75 éves) egyszerre jeleznek nekem vissza, hogy követik a Pride-menet sorsát, és drukkolnak? A szívem elolvad, annyira gyönyörű dolog.

A téma akkor ugrott be, amikor még fél lábbal védekező állásponton voltam. Olyan helyet képzeltem el az öt érzék technikával, amelybe egész biztosan nem fér bele a semmiféle pszicho-pata, hogy túlméretezett, koszos öntudat-bakancsát a belső tereimbe törölje. És szép lassan kialakult ebből az a gondolatkör, aminek már nem is volt köze volt kínzóimhoz.  Érdekes módon ez is afféle empty box-érzetként indult, mint amilyet Mark Gungor a vicces férfi agy/női agy videójában leír. Nő létemre ennek szabályait átírtam. És ebből lett egy olyan gyönyörforrás - mondhatni, abszolút szépség -. amit nagyon nehéz szavakkal leírni. Több hete küzdök vele. Nemrégiben tudtam csak meg, hogy mások is vannak így ezzel, és most izgatott vagyok és kutatok. --  Először az általános iskolámban vettem ezt észre. Alapesetben nincs (helyesbítek, régebben nem volt) mit kedvelni egy iskolaépületen. Kocka, erősen szocreál, semmi meghittség nincs benne. Különös vonzódással viszonyulok az általában nyüzsgő terek...

 (Ez a megunhatatlanul szép bejegyzés, rájöttem, már ide tartozik.) Tegnap este csúnyán megvágtam a hüvelykujjamat. Gonosz, váratlan támadást intézett ellenem egy vajazókés. Egy darabig csak néztem, néztem, ahogy a seb karmazsinvörös virágba borul. Mintha a testem sírt volna. Aztán elővettem a pécsi nagymamám módszerét, és jól belenyomtam a sebet a sóba. Át- meg átjárt a jó fájdalom, hiszen a só brutális módon felgyorsítja a sebszélek egymás közti kríziskommunikációját. Olyannyira, hogy némi duzzanat (és sok sziszegés) árán bezárult a vörös virág. Nem lett belőle Vörös Nász.  Boldogan megcsókoltam a rejtélyesen zseniális ujjamat. Persze, fáj még néha, de kit érdekel! Ülök a szívem közepe balatoni tájban. Végre két hetet itt lehetünk szerelmemmel! Egyazon frekvenciájú imádattal fordulunk a - még viszonylag háborítatlan - hegy szépsége felé.  Felhőtlen a boldogságunk, akárcsak a csodálatos "őszi nyár".  Nézem a zsenge füvet, a szőlőlevelek aranyát, a kék égboltot, amin...

 Március végén egyszer alaposan elkapott az eső, de azóta, és főleg most a hétvégén, már megejtően csodás tavaszi idő kényeztet. A múlt vasárnapi "megfogunkfagyni" néven beharangozott fordulatot se bántuk, legalább elmentek a fázós nyúmáni szomszédok. Itt már mezítláb járkálhatok, isteni a tavaszi talaj csókja a talpamon. Apró virágok, növénykék sóhajtoznak illatosan, rügyek próbálgatják egyre bátrabban színpompás izmaikat, sodródnak ki zsenge levelekké, csupa szemkápráztatón színes virág és növényke bólogat a nulla szinten karbantartott sziklakertben. A fű az az igazi smaragdzöld. Nem nyírjuk a füvet, hadd legelésszenek kedvükre a méhecskék. Mintha mesélne és simogatna nappal a zsendülő élet, este a csoda csend.  A tavaszútról jut eszembe az épp egy éve rendeződő betegút, melyen szeretett Édesapámat segítettem. A nővérem szerint Papának külön szerencsecsillaga van. Tökéletesen kikezelték a rosszindulatú folyamatot nála. Egy kis hormon, egy hónap sugárterápia. Azóta otthoni t...

 Hurrá! Újra Knapek Éva-Bánki György kerekasztal, központi téma a no-contact. Nagyon szeretem őket, várom, de jó lesz :)

 "Az ápolóknak is szükségük van gondoskodásra" Emma Heming Emma Heming, Bruce Willis felesége, nagyon normális és bátor instavideóban mondta el, amit én is érzek lassan tíz éve. Ilyen összeszedetten nem tudtam volna se elmondani, se leírni, hatalmas bravó és ismeretlenül is ölelés Emmának. A szívem összeszorul, ha arra gondolok, milyen primér gyászban élhet a férje mellett, akinek a szoftvere már nem működik. Már beszélni sem tud. És ilyenkor önt el a hála, hogy ugyanezzel a betegséggel (frontotemporális demencia) Mama végig tudott beszélni. Valamiért azt hiszik az emberek, hogy a beteget ápoló ember mindent (is) tud, nincs szüksége segítségre, mondja Emma. Ezt az igazságot nem akarom elfogadni, igenis legyél segítőkész a segítőkkel is!  Legyél. Segítőkész. A. Segítőkkel. IS! Végre. Végre valaki beszél erről. Is! Mert bizony e téren van baj a kobakokban, úgy látszik, nem csak kis hazánkban. Lehet persze, hogy Emmának más fronton van gondja, túl nagy az érdeklődés, interjúkba...

 Érdekes cikkre villant rá a szemem, amikor már sem Gene Hackman rejtélyes halála, sem a szőke Torgyán és a tökös ukrán világraszóló balhéja nem tudott megmozgatni (ezen a szép vasárnapon). Bár a cikk inkább a szélesebb társadalmi versengésre fókuszál, a legkíméletlenebb versengést, a legaljasabb hatalmi áskálódást én családi körben tapasztaltam meg. Egyébként Fülöppel én is egyetértek abban, hogy nem lehet általánosítani, nem igaz, hogy "a nők ilyenek". Itt nemtől függetlenül embertípusokról van szó, sajnálatos személyiségtorzulásokkal. De ezt már alaposan körüljártam a másik blogomban. Ezek az embertípusok sötétséget hordoznak magukban, mert azt is kaptak gyerekkorukban. Mégis látom a felhők ezüstszegélyét. Valami egészen finom, gyönyörű, szelíd ragyogást, ami az egymással nyíltan kommunikáló, szolidáris, egymás felé szeretettel forduló emberek között fénylik. Ami táplál és átölel, mint az anyai szeretet.  Amikor kapva nem kapunk az alkalmon, hogy a másikat megalázzuk a hi...

 Réges-régen, kábé pár évvel ezelőtt, tök ugyanebben a galaxisban... volt egy Helyzet.  Életem egyik legnehezebb időszaka az Édesanyám betegsége és halála volt, a dupla gyász. Mégsem az volt a nagybetűs Helyzet, nem ez kövült lájflong traumává, mert abban a helyzetben támogattak és szerettek minket elegen ahhoz, hogy én is egészséges lélekkel túléljem. Ezért pedig ezúton is mindenkinek hálás vagyok. A Helyzet az... volt, amikor egy másik szörnyű egészségügyi kísérésben az alapszintű empátiát megtagadta tőlem két nő. A beteg szerelmem családjában kulcsszerepet betöltő két nő. Az egyik súlyosan sötét - abba a bizonyos szekrénybe való -, a másik csak amolyan kis buddha, akit mintha nem érintene meg a helyzetek érzelmi súlya. Nyilván a sötét befolyásolja mindig a másikat, de ez többé nem az én dolgom. Hatalmi eszköz ebben a körben az ún. "nempátia". Természetesen a szülőknek jár a performatív empátia, mert ők az elsődleges tekintélyszemélyek. A hatalmi nempátia további eszköze a...

 Gyönyörű, mézszín fények a hegyen, igazi szüreti fények. (Mondjuk a szüretet én annyira nem szeretem, hisz még álmomban is egy lusta disznó vagyok, sose szerettem szüretelni.) Van egy olyan vicces emlék, amiben szerepel a mi családi Trabantunk, és a szőlőhegyi öt barát, akik közül négyen gyorsan Trabiba vágták magukat egy túlságosan bizalmaskodó szomszéd nő elől. Szegény Feri meg ott maradt, neki nem jutott hely a Trabiban. Meg persze az ő pincéjénél történt az egész. A nőci így Ferit kergette a pince körül a vágyaival. (Azóta megtanultam empatizálni ezzel a nővel, de ez most lényegtelen.) Álmomban az a Trabi csak áll, a Feri pincéjénél. Nyugodtan vár. Még orromban van az a jellegzetes napszítta trabant-szag is, gyerekkorom jóidők-szaga. Szóval ott áll a Trabi, az első ülésén ül az apám. Én a hátsó ülésen vagyok, nézegetek, élvezem a mézszín délutánt. És a másik oldalon egyszer csak beül mellém a Feri. Nagyon-nagyon szerettük a Ferit, igazi angyal volt. Tizenhárom éve temettük, eg...